Follow Your Passion: A Seamless Tumblr Journey
Egyre többet gondolok arra, hogy mennyivel konyebb lenne nekem es mindenkinek ha mar nem lennek. Vege lehetne ennek a szenvedesnek. Nincsenek barataim, nem talalom a helyem sehol, nem ulok le enni, nem nevettem oszinten egy jot evek ota, egyre csak azt erzem, hogy robbanok le, ezen az insomnia sem segit, nem tudok lefekudni aludni normalisan az agyba, nincs egy napi rutinom es nem erzem hogy barki is igazan szeretne vagy kivancsi lenne ram. Egyszeruen ugy elvagyok veszve ahogy csak lehet. Harcolok meg nyomom de mi a faszomnak? Hogy kijojjon meg par zene amit hude elek vagy meg tobb programon vegyek reszt ahol nem erzem jol magam es igazabol olyan emberekkel vagyok akiket nem is erdeklek? Meddig toljam meg ezt az egeszet? Maganyos vagyok egyedul vagyok es nem latom a kiutat
annyira szorogtam az elmult időszakban, hogy az állkapcsomat ugy szoritottam, hogy letort a fogam
még mindig nem tudok az ágyamban aludni. nem találom a helyem és nem érzem otthon magam. talán még a saját testemben, fejemben sem érzem itthon magam.
egyre ritkábban sirok és elképesztően érzéketlen lettem mindenre és mindenkire.
olyan mintha az agyam sirna és nem tudom mi lenne ami leállitaná vagy mi lenne ami segiteni tudna rajta.
imadom, hogy anyam olyan charotte yorkosan letett egy konyvet a lakasomon aminek a cime lehetne a ne nyird ki, inkabb talald meg onmagad. apam meg szigoru tekintettel vegigasszisztalta a dolgot.
amugy az mekkora öröm lehetett amikor vártad az uj kedvenc számod a rádióban, vagy a koncertet hogy hallhasd es vegre megszolalt.
Kibaszottul mind halottak vagyunk es egy fél karnyujtasra van minden. Senki semminek nem örül és ezert vagytok mindannyian ekkora fos szarfaszuak.
mi a helyzet?
a helyzet: 3hèt -9kg
amikor rám ül egy ilyen nyugis hangulat és mikor megyek dolgozni azt érzem, hogy csönd van pedig tudjátok milyen a belváros reggelente akkor elkezdek aggodni. Ha a nap végéig nem basz fel semmi akkor meg már félek.
köztudott hogy az öngyilkosságot egy ilyen megnyugvás előzi meg, vicces, hogy annyi mumus van az ágy alatt és annyi pazichopata körülötted, de te mégis saját magadtól félsz a legjobban.
amikor olyan buszon vagy villamoson utazok ami olyan környéken megy ahol nem vagyok ismeros vagy csak antipatikus (ha egy kornyekre lehet ezt hasznalni. lehet mert ezt hasznaltam.) olyan mintha az emberek egytol egyik tudnak, hogy en itt egy betolakodo vagyok es lehet dolgom van arra es mintha masik korzetbol jottem volna. Ilyenkor az sem segitene ha leszallnek mert akkor ott leszek a wrong kornyeken es vissza kell szallni ujabb eszkozre ujabb gyanakvo emberek koze.
az elöbb hallottam valami zajt a lakásban, és csak tök nyugodtan odaszóltam, hogy meg se próbáld, pszichopata vagyok, ne kezdj ki velem mert addig ütlek amig bele nem halsz és viccesnek fogom találni.
ha betörö, ha szellem: it’s gone
nemtudom melyikőtök ment már át a klinikai depresszion, de van az amikor elkezded átaludni a napokat aztán fent vagy egész éjszaka, majd mész dolgozni és ujra fent vagy és lebetegszel majd és már lassan ki sem kelsz az agyból.
Elkezdődött ujra. Sose voltam ilyen magányos és nemtudom mit csináljak, hogy ne csússzak vissza. A legutolso major depressziom két évig tartott. Ebből most tényleg nem fogok kijönni élve és már most sirok is a telefonom fölött
a legelső barátom megcsalt a saját lakásomon, a saját ágyamba amig dolgoztam aztán megtaláltam a kotont és hozzámvágta, hogy ‘és akkor mivan’ aztán befordult a fal fele aludni.
vajon ezt a sztorit ő, hogy mesélné el? : egy hisztis féltekeny picsa volt végig a kapcsolatunk alatt?
f u n f a c t
15 évesen volt az első beszélgetésem a szüleimmel amikor mondtam, hogy szerintem meg kéne ölnöm magam mert nem vagyok jól, sose beszéltünk róla többet.
10 évvel később magamtól mentem el megoldást keresni amikor felfogtam, hogy mekkora baj van.
pontosan olyan érzés ez, mint amikor bepakolgatsz minden fost a liked songsba spotyn és rámész a shuffle playre es nemtudod leállítani.
huha. bordiként nem láttam a terapeutám honapok ota. hát mit ne mondjak; kurvanagy kula van eleg intense
nem is tudom mit csinalnek ha valaki a fulembesugná, hogy kivánlak. szerintem őszinten még sose happened
az a nagy helyzi, hogy szerintem az euphoria ket kulon evadaban jartunk es egy teljesen masik cselekmenyszalon haladtunk elore. Es ott tartunk ahol a sorozat. vege van de meg sincs. mi lesz ebbol?
Vajon miért érzem azt, hogy itt a vége? Nem bullshitelek jövőképről meg a spanjairól, de valahogy azt érzem, hogy ezt már nem lehet tovább csinálni és nem is tudom elképzelni. És nyugodt vagyok ami furcsa. Mármint bordiként azon is felbaszom magam, hogy tul sokszor baszom fel magam.
Vagy lehet ez a fordulópont és most kezdem az igazan healingelést. Ahhoz nem kéne egy kis erő? Amiből annyi nincs bennem, hogy bemenjek a teraszról és elinduljak dolgozni. El fogok késni ma is.
olyan thrust issuek vannak bennem, hogy ket masnira kötöm a cipőfűzőm.
hey future love erről a jelenlegi szar időszakról keveset fogok mesélni neked mert nem vagyok büszke arra, hogy milyen ember vagyok most.
bárcsak ne létezne az a szó, hogy szorongás. az azt jelentené, hogy nem létezne ez a pokoli érzés amitől órákig fel s alá járkálok vagy épp a teraszon ülök halálpálcázgatva vagy tudnék inni egy pohár vizet mert szükségem van rá de nem birok felkelni mert nem kapok levegőt.
szívem tájéka is feléd savazik.
a szerelem kicsit leharcolta.
de a lelke valahol mélyen, mégis kibaszottul gyönyörű.
amikor rád gondolok,
úgy érzem:
végre élek.
honnan tudod,
hogy mi az a
szerelem?
szeretlek.
de amikor itt vagy, már nem kellesz.
nem látlak.
sötét van,
az elmémben.
ő miért érhet hozzád?
és én miért nem?